Stephen King: Children of The Corn (1977)
Stephen King a modern horror megkerülhetetlen alakja. Történeteinek előadásmódja és gondolatisága nagymértékben eltér a klasszikus rémtörténeteknél megszokotttól, azonban témaválasztás és a természetfeletti rettenet ábrázolása tekintetében sokszor merít a nagy elődök munkásságából, nem egyszer H. P. Lovecraft szellemiségét is megidézve. Számos műve irodalmi klasszikus, de vannak munkái, amelyek leginkább a mozgóképes adaptációk révén váltak igazán népszerűvé.
Az egyik legutóbbi King-adaptáció a 2020-as Children of The Corn “remake”, ami állítólag nem lett túl acélos, de arra mindenesetre jó volt, hogy ráterelje a figyelmemet erre a franchise-ra. Az 1984-es adaptáció ugyanis hallhatatlan klasszikus, de én még soha nem láttam, a folytatásokat sem. Elhatároztam, hogy sorban végignézem a sorozat darabjait, beleértve nem csak a fősodor kilenc (!!!) címét, de a 2009-os TV-filmet és a 2020-as verziót is. Várhatóan nem lesz felhőtlen ez a kis filmmaraton, lesznek gyengébb-erősebb pillanati, de talán a végére megkapom a választ, hogy hogyan nőhetett ki King nyúlfarknyi novellájából 11–12 darabból álló franchise.
Mielőtt belevetném magam a sűrűjébe, lássuk magát az ősforrást, a novellát! Csatlakozz Te is ehhez a szellemi kalandhoz! Olvasd el a novellát, fejtsd ki a véleményed róla, írd le, milyen olvasmányélmény volt!
Stephen King Children of The Corn (A kukorica gyermekei) című novellája 1977-ben jelent meg a Penthause magazinban, majd 1978-ban, a szerző több más novellája mellett, a Night Shift (Éjszakai műszak) kötetben, aminek legutóbbi magyar kiadása 2020-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
Véleményem szerint King nem jó novellista. Nagyszerű rövid történeteket ír, de a novella műfaj finomságainak, mesterfogásainak nem avatott szakértője (hacsak nem tekintjük novellának az olyan, kisregényhez illő terjedelmű írásait, mint mondjuk a Titkos ablak, titkos kert — ez érdekes vitatéma lehetne). Sok rövid írásán érezhető “regényes íz”, a Kukorica gyermekei is ilyen.
Burt és Vicky meg akarják menteni házasságukat egy kaliforniai nyaralás keretében, ám útközben eltévednek.
Miközben a sűrű kukoricással körbeölelt autóúton hajtanak, heves vita alakul ki kettejük között, egy óvatlan pillanatban pedig Burt elgázol egy gyermeket. A helyzet még sötétebb fordulatot vesz, amikor közelebbről megszemlélik a kis testet: a gyermek torkát átvágták. Ezután Burt egy olyan cselekedetre ragadtatja magát, ami számomra teljesen érthetetlen, de sajnos olyannyira kulcsmozzanata a történetnek, hogy az adaptáció is megörökölte: betekeri a hullát egy pokrócba és berakja a csomagtartóba, hogy leadja a rendőrségen. Ezt lehet azzal mentegetni, hogy hasonló helyzetben senki nem tudna racionálisan gondolkodni, de az, hogy valaki (pláne egy orvos) ne tudja végig gondolni, hogy ha véres lökhárítóval leparkol egy rendőrőrs előtt, kivesz a csomagtartóból egy átvérzett pokrócba tekert gyerekhullát és azzal traktálja a rendőröket, hogy elütötte, de amúgy nem ő ölte meg, akkor azok minimum furcsán néznek majd rá… — nos ez nekem inkább tűnik történetvezetésbeli lustaságnak, mint irracionális viselkedésnek.
Akárhogy is, Burt és Vicky elindulnak Gatlin városka felé, ahol meglehetősen baljós légkör fogadja őket. Nemhogy rendőrrel, de egy teremtett lélekkel sem találkoznak, a város jó ideje elhagyatott lehet. Bár Vicky-n egyre jobban eluralkodik a rettegés és a távozást sürgeti, Burt ragaszkodik hozzá, hogy utána járjon a dolgoknak. Amikor végképp szembesülnek vele, hogy Gatlinben valami iszonyatos dolog történt, már késő: egy szúró-vágó eszközökkel felfegyverzett gyerekcsapat rohanja le őket.
Bár a történet egyszerű és több sebből vérzik, a novella hangulatteremtés, feszültségkeltés, a háttérben húzódó mitológia éreztetése és a természetfeletti rettenet ábrázolása terén igen erős.
Már a fentebb általam kifogásolt szituáció (a holttest a csomagtartóban) is tartogat pár, a szereplők és az olvasó számára is, lelkileg megterhelő pillanatot, az igazán hatásos az, ahogyan Gatlin felé közeledve és a város kihalt épületei között lassan mindent áthat az iszonyat érzése. Az odaúton egy prédikáció szól a helyi rádióban, amelyben egy furcsán fiatalos hangú prédikátor bűnről és a Mennyországból kitaszított bűnösökről beszél heves gyűlölettel (a környezet ellenséges voltának ábrázolása, a vallási fanatizmus első jele), a levegőben trágyaszag terjeng, amibe valami furcsa, meghatározhatatlan tónus keveredik (képzettársítás), a halott fiú holmija közül furcsa tárgy kerül elő (az okkultizmus jele), a templomban egy meggyalázott biblia és egy furcsa születési (és halálozási?) jegyzőkönyv kerül elő (a rettenetes előzmények sejtetése), többszöri utalás arra, “aki a sorok között (avagy a kertek alatt) jár” (a természetfeletti rettenet érzékeltetése).
Fanatikus szekta, titokzatos könyvek és szimbólumok, egy bosszúálló istenség, véráldozat — minden adott egy nagyszerű rémtörténethez, de King első sorban modern horroríró. Regényeinek legmarkánsabb jellemzője, a pszichoanalitikus szemlélet, amely itt is tetten érhető. Belelátunk a szereplők gondolataiba, érzéseibe, a lélektani nyomás alatt pedig előtérbe kerülnek hosszú ideje elfojtott gyermekkori élményeik és traumáik. A kukorica gyermekeinek sajátos társadalmi berendezkedése is a felnőtté válás trumájának kifejeződése. A karizmatikus vezető által irányított gyerekek egy bosszúálló isten nevében legyilkolják a felnőtteket, a felnőttség határát pedig mesterségesen határozzák meg, egy életkori határban, amit aztán büntetésképpen, azaz a társadalmi rend megszilárdítása érdekében, lejjebb vihetnek. A Biblia megcsonkítása, a vallási tanok eltorzítása és a kukoricásban végzett iszonyatos keresztre feszítési szertartás, az egyház tradicionális rendjével, azaz lényegében a felnőtt társadalom rendjével való szembeszegülés. Gatlin városkája, mint megannyi kingi helyszín, az emberi test fejlődése során bekövetkező, drasztikus, a lelket is meggyötrő, átformáló átalakulásának leképezése.
Meg kell még említenem, hogy a novella a természetfeletti rettenet ábrázolása terén is igen erős, bár a legkiválóbb rémtörténetektől messze elmarad ezen a téren. King ködös utalásokat tesz rá, hogy a kultusz forrását képező természetfeletti entitás nem képzelt, vagy mesterségesen kreált, hanem nagyon is érezhető hatást gyakorol az észlelt realitásunkra és időnként fizikai testben is megjelenhet, ám végső soron az olvasóra bízza mindennek a végiggondolását. Ennek az ábrázolási módnak a profibb megvalósításával találkozhatunk az Állattemető című regényben, amiben a wendigo motívum lényegesen hangsúlyosabb, mint bármelyik adaptációban.
A Kukorica gyermekei legnagyobb hibája, hogy olyan, mint egy regényötlet kidolgozása pár bekezdésben. Ezt érezteti a novella végén a nézőpontváltás is. Nem akarok direkt hibákat keresni benne: én alapvetően élveztem olvasni. Ám amilyen rövid, könnyen befogadható darab, annyira nem is hagyott bennem mély nyomot. Kíváncsi vagyok mit tesz ehhez hozzá, az 1984-es adaptáció? Miben lett több, miben kevesebb?
